Húsvét 3. hete

ApCsel 9,1-20

(…) Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: „Ananiás!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” De az Úr azt mondta neki: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: „Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. (…)

Jn 6,52-59

(…)Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. (…)

Jézus Krisztus eledele az, hogy Isten akaratát teljesítse, nekünk, hús-vér embereknek viszont önmagát adja eledelül egy fizikai realitással bíró, mégis szellemi-lelki táplálékban. Nem kenyérrel és borral akar táplálni bennünket – hiszen az csak földi életünket táplálná –, de nem is csupán szimbolikusan. Krisztus teste és vére az Eucharisztiában nem pusztán a sejtetés, az emlékezetbe idézés szintjén van jelen, hanem valóságosan, abban az ontológiai mélységben, ahol Isten élete a mi életünk forrása. Minden szentáldozás ebben az isteni életben erősít meg, és Krisztushoz válunk egyre hasonlóbbá.

Az Eucharisztiában együtt van múlt, jelen és jövő: a Fiú keresztáldozata, amelyet felidézünk, s így jelenvalóvá válik minden szentmisén; a kegyelem áradása, amely ebből a végtelen értékű, kimeríthetetlenül gazdag áldozatból fakad, s táplálja bennünk az új, istengyermeki életet, örök jövőnket készítve elő. Amikor ezekben a napokban párhuzamosan olvassuk az apostoli Egyház történetének első lapjait Jézus eucharisztikus beszédével, figyeljünk fel arra az összefüggésre, mely Krisztus szentségi teste és Titokzatos Teste, az Egyház között van: minket, Titokzatos Testének tagjait szent testével táplál, hogy egyre jobban bennünk legyen, és mi őbenne, s nem csupán egyenként, hanem mint közösség is mind inkább hozzá hasonuljunk. Az Egyházhoz való tartozásunkat és küldetésünket is úgy tekintsük, mint ebből a mélységes misztériumból fakadó, szent valóságot.

Úr Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy áldozásról áldozásra egyre jobban kibontakozzék bennük a Te isteni életed, s mint ugyanazon szőlőtőn kihajtott szőlővesszők, új, soha nem látott módon hozzuk a felszínre a köztünk a mélyben meglévő egységet, hogy amilyen a Fő, mind inkább olyanná legyen a Test is, az Atya dicsőségére és az egész világ javára.

Húsvét 3. hete

ApCsel 8,26-40

(…) S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön.” Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. (…)

Jn 6,44-51

Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. (…)

Az Atya vonzásának engedelmeskedő kereső ember és a Szentlélek indításának engedelmeskedő, Jézus Krisztus küldetésében járó keresztény egyaránt úton van, s egyszer csak találkozik. Azért vagyunk küldöttek, hogy odalépjünk azokhoz, akik már felismertek szívük mélyén egy bizonyos vonzást, de még nem tudják, pontosan hová is tartanak, hol annak a titokzatos mágneses erőnek a forrása, amelynek hatása alá kerültek. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kell, hogy észrevegyük, kik azok a környezetünkben, akikhez oda kell szegődnünk, nem saját kezdeményezésünkből, hanem a Szentléleknek engedelmeskedve. Nem provokációra, gyanútlan járókelők leszólítására, erőszakos térítésre küld a Szentlélek, hanem arra, hogy odaszegődjünk azok mellé, akik keresnek ugyan, de nincsen, aki a mind teljesebb látásra és értésre juttassa őket, s elvezesse Krisztushoz.

A másik lecke, amit ma megtanulhatunk, hogy beszélgetésünk abból induljon ki, ami foglalkoztatja azt, akihez odaszegődtünk. Amikor azonban mi kezdünk beszélni, egy percig sem szabad elfelednünk, hogy kit kell hirdetnünk. A harmadik évezredben mi nem sikeres életet, önmegvalósítást, de még csak nem is szellemi-lelki energiáknak köszönhető magasabb fokú tudatállapotot hirdetünk, hanem egy személyt: Jézus Krisztust, az Atya küldöttét, akinek mi folytatjuk küldetését itt a földön. Ne hárítsuk magunktól ezt a feladatot, mondván, mi nem vagyunk illetékesek, mert nem vagyunk papok, vagy mert nincs teológiai végzettségünk. Elsősorban nem teológiai diplomára, hanem élő hitre van szüksége ma a körülöttünk élőknek, s ha az Egyház missziós lendülete alábbhagyott, annak nem annyira teológiai képzettségünk hiánya, hanem hitünk gyöngesége az oka.

Urunk Jézus, küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy legyen bátorságunk nekünk is kivenni a részünket az egész világra irányuló misszióból. Add kegyelmedet, hogy szüntelenül megmaradjunk a Te vonzásodban, és ezáltal vonzzunk másokat is Hozzád. Segíts, hogy kereső testvéreink Téged magadat ismerjenek fel bennünk, aki a mi szavaink, tetteink, életünk példája által akarod feltárni a világnak az Atya üzenetét.

Húsvét 3. hete

ApCsel 8,1b-8

Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket. Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét. Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.

Jn 6,35-40

Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.

Miért engedi Isten, hogy annyi jó szándék, nemes cselekedet kárba vesszen, sőt visszájára forduljon; miért engedi, hogy művét tönkretegyék, szolgáit megalázzák; miért nézi tétlenül, hogy a gonoszság, a rosszindulat, az erőszak diadalmaskodjék? Hiszen eddig azt hittük, hogy ha Isten a mi oldalunkon áll, senki sem árthat nekünk, és ügyét győzelemre visszük. Mindannyiszor, amikor ilyen és hasonló gondolataink támadnak, és úgy véljük, hogy mi jobban meg tudnánk védeni Isten ügyét, ha a helyében lennénk, eláruljuk, hogy még mennyire emberi módon képzeljük el Isten hatalmát. Nem gondolunk arra, hogy Jézus Krisztus a gyűlölet eláradásának órájában adta szeretetének legnagyobb jelét, s a rázúduló rosszindulatot ismét csak visszájára fordította, hogy „ahol eláradt a bűn, ott túláradjon a kegyelem”. Azzal, amit az utolsó vacsorán, a kereszt árnyékában tett, megnyitotta a bűnbocsánat forrását, melyből megszületett az Egyház és a szentségek.

Ez Isten hatalmának titka, és ez az ő ügye győzelmének módja. Ez nyilvánul meg a jeruzsálemi hívek magatartásában, akik az üldöztetés hatására nem szélednek szét félve és csalódottan, mint Nagypénteken az apostolok, hanem felismerik az új feladatot és lehetőséget, s az eddig belterjes Egyház most missziós Egyházzá alakul.

Úr Jézus, kérünk, ne hagyd, hogy a meg nem értés, rosszindulat, amely időnként ér bennünket, elkeserítsen, vagy kedvünket ne szegje, de azt se engedd, hogy az igazság mártírjaként bezárkózzunk sértődöttségünkbe. Tápláld bennünk szentségeid által az isteni életet, hogy minden körülmények között a Tőled kapott új természetünk szerint éljünk, és akár üldöztetést szenvedve is részt vegyünk Isten üdvösségtervének megvalósításában.

Húsvét 3. hete

ApCsel 7,51 – 8,1a

„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.” Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.” Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban. (…)

Jn 6,30-35

Erre megkérdezték tőle: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: »Égi kenyeret adott enni nekik.«” Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

A Szentírás leginkább elítélő kijelentései mindig a Szentléleknek való ellenállásra, a Szentlélek elleni bűnökre vonatkoznak, s kivétel nélkül mindig a magukat vallásosnak tartó embereket érintik, ahogy a mai Szentleckében és Evangéliumban egyaránt látjuk. A farizeusok és a nép vénei lépten-nyomon Istent emlegetik, de egyre érzéketlenebbek az ő jeleire: vagy csak hivatkozási alapként használják jól kiépített vallási rendszerük olajozott működéséhez, vagy pedig újabb és újabb jeleket követelnek. Mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a vallásos embert, nevezetesen az, hogy egyszer csak megszűnik az Istennel való kapcsolata.

Az előbbi esetben az ájuláshoz hasonló állapot következik be: a szervezet életfenntartáshoz szükséges funkciói működnek, de hiányzik az értelem, a szellem aktivitása. Ha azonban ez tartósan így marad, az életjelenségek előbb-utóbb megszűnnek. A próféták látomásai, jövendölései éppen ebből a tetszhalott állapotból akarták felrázni a szent népet újra meg újra, hogy visszaállítsák az eredeti, élő kapcsolatot Isten és az ember között, hogy az lássa a megnyílt eget, ahogy István diakónus látta. A másik fajta hozzáállás, a jelek követelése, a szüntelen bizonyítékra várás szintén halálhoz vezet, mert pontosan a hitet, a reményt és a szeretetet öli meg. Két ember szerelmét, szeretetét is meg tudja fojtani az a fajta bizalmatlanság, amely képtelen észrevenni és értékelni a diszkrét, mégis oly beszédes jeleket, s helyettük biztosítékot, garancialevelet vár, s ugyanez mérgezi meg és teszi tönkre az Istennel való kapcsolatunkat.

Urunk Jézus, köszönjük Neked az Eucharisztiát, irántunk való szereteted kézzelfogható jelét, melyben nem megfellebbezhetetlen bizonyítékot kínálsz, hanem törékeny, de életadó jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt. Kérünk, hogy e szentség kegyelmei által emelj fel bennünket a bizalom és az ingyenesség világába, ahol szüntelenül nyitva látjuk az eget, s lélekben és igazságban imádjuk az Atyát.

Húsvét 3. hete

ApCsel 6,8-15

István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: „Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.” Ilyen módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. (…) Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.

Jn 6,22-29

Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus azt felelte: „Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével.” Erre azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?” Jézus azt felelte: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.”

Nem elég az, hogy keressük Istent, mert vágyainkat követve könnyen a gyakorlati materializmus vagy a túlzott spiritualizmus csapdájába esünk. Néha csupán földi szükségletünk kielégítésének szükséglete visz Jézushoz, máskor pedig a legszükségesebbekről is elfelejtünk gondoskodni, s elégedetten állapítjuk meg magunkról, hogy mennyire lelkiek vagyunk. Valójában azonban e kétféle magatartás végső soron ugyanarról a tőről fakad: mindkettőben az ember áll a középpontban, aki kimondva-kimondatlanul így imádkozik: „Legyen meg az én akaratom!”

Ezért is van szükségünk az olyan időszakokra, amelyekben megtapasztaljuk az éhséget, sivárságot, sötétséget. Az ilyenkor tanúsított állhatatosságunk, kitartásunk Urunk mellett minősíti ajándékokban bővelkedő korszakaink vallásosságának hitelességét. Ha nem csupán ajándékaiért szerettük Istent, akkor ezek a nehéz idők megerősítenek hitünkben, és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján. Ha viszont a lelki ínyenckedés volt vallásosságunk fő jellemzője, akkor most alapos leckét kapunk. Ez is fejlődésünket szolgálja, hogy ezentúl már ne csupán testi-lelki igényeink kiszolgálójának tekintsük az élő Istent, hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: őt magát akarjuk – önmagáért.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne felszínes vágyainkat kövessük, ha mégoly „lelkieknek” tűnnek is, hanem a Te jeleidet, melyekkel a Forráshoz akarsz elvezetni bennünket. Ne engedd, hogy megelégedjünk ajándékaiddal, melyek testileg vagy lelkileg, érzelmileg jóllakatnak minket, hanem segíts, hogy a jóízű falatozás és a lelki örömökben való lubickolás közben is mindig Rád tekintsünk, és hálát adjunk Neked, hiszen az igazi, múlhatatlan öröm nem más, mint hogy mindörökre Veled lehetünk.

Húsvét 3. vasárnapja

ApCsel 3,13-15.17-19

(...) Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk. Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket.

1Jn 2,1-5a

Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: ,,Ismerem őt”, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság. Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban Isten szeretete valóban tökéletes, és ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.

Lk 24,35-48

(...) Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: ,,Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: ,,Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. (...) Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. (...)

Akin úrrá lesz az ijedelem és a rettegés, az nem képes felismerni Jézust, és nem is tud szolgálatára lenni. Ezért is súlyos hiba ijesztgetni és fenyegetni Jézussal, mert aki így hall róla, az nem az igazi Krisztussal fog találkozni, hanem a rémületéből megalkotott helytelen istenképpel. Az apostolok végre felismerik Jézust, de most meg éppen örömükben nem mernek hinni. Mikor a félelem örömbe csap át, az még mindig túlságosan nagy érzelmi felindultság, és ez is akadálya a hitnek. Ahogy a hullámzó Balatonban sem láthatjuk tisztán saját arcunkat, mert himbálódzik, megnyúlik és összehúzódik, furcsa alakot ölt a tükörkép a vízen, úgy Jézus arca is eltorzul a lélekben az érzelmek felkorbácsolt hullámain – akár a félelemtől, akár a felfokozott öröm miatt.

A helyes istenfélelem, a Szentlélek ajándéka egészen más: nem folytonos szorongás, bénító rettegés, hanem az igaz szeretet jellemvonása itt a földön. Akiben ott munkál az istenfélelem, az úgy érzi át Isten szeretetére való méltatlanságát, hogy közben semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy elmerüljön ebben a végtelen szeretetben, s számára Jézus közelsége ártatlan és mély belső örvendezés forrása lesz. Az apostolok félelmét Jézus szent sebeinek felmutatásával vette el, felszínes és rapszodikusan csapongó örömüket azzal változtatta bensőséges, tiszta örömmé, hogy velük étkezett. Majd pedig megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Minket, mai tanítványait az Egyház történelmi idején és szentségi rendjén keresztül, mindenekelőtt az Írások hallgatása és megértése, a szent áldozatban való részvétel és a szentáldozás által a szentmisében akar az igazi békességre vezetni, mely az Istennel való közösség, az örök boldogság előíze itt a földön.

Feltámadott Jézusunk, köszönjük, hogy elveszed bénító félelmeinket és szorongásainkat, s a nekünk ajándékozott Lélek erejében új közösséggé formálsz minket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy nyájadban egybegyűjtve ne csupán emberi szavunkkal tegyünk tanúságot Rólad, hanem mindenkor a Lélek szerint élve hirdessük feltámadásod örömhírét az egész világnak.

Húsvét 2. hete

ApCsel 6,1-7

Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.” Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.

Jn 6,16-21

Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumra hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

Az ember ősi tapasztalata, hogy mindannyiszor félelem keríti hatalmába, ha olyannal találkozik, ami felülmúlja őt és ami fölött nincs hatalma. Ezért keltenek bennünk rémületet a természet erői: a szélvész, a vihar, a tűzvész, az árvíz vagy a földrengés. De a legnagyobb félelem, melyet a természetet is felülmúló transzcendens világ ébreszt bennünk, már a bukott Ádám sajátja, hiszen Isten az embert eredendően olyannak teremtette, hogy érzéke, sőt képessége legyen rá. A természetfelettitől való rettegés, az Istentől való sötét félelem csak a bűnbeesett ember osztályrésze, s ennek tapasztalata kétségkívül szerepet játszott a világ vallásainak kialakulásában. (Ebben az értelemben lehet igazság a marxi valláskritikában.) A kereszténység azonban ebből a kijelentésből született: „Én vagyok, ne féljetek!” S amikor Jézus maga oldja fel félelmeinket és aggályainkat, nem csupán békesség költözik a szívünkbe, de mindjárt révben is vagyunk.

Milyen csodálatos! Egyszerre igaz az, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, s az is, hogy ahol ő van, máris partot érünk. Az előbbi az Egyház misszióját jelenti, amelynek kezdeteiről olvastunk a mai Szentleckében, az utóbbi pedig arra utal, ami örök és változatlan az Egyházban, ahol már elértük az örökkévalóság kikötőjét, s ahol tökéletes dicséretet zengünk az Atyának a Fiú által a Szentlélekben.

Urunk Jézus, ugyan melyikünk mondhatná el magáról, hogy már teljesen evangéliumi ember, és szeretetében nincsen semmi félelem? Mi mindnyájan csak részben vagyunk evangéliumiak, és bizony, még sokszor nagyon is félünk Tőled és félünk az Atyától. Bocsásd meg, kérünk, kishitűségünket, mint ahogyan azt is, hogy olykor azzal próbáljuk leplezni szennyes félelmünket, hogy bizalmaskodva, könnyedén, már-már félvállról beszélünk Veled és Rólad. Küldd el, Urunk, szívünkbe az istenfélelem Lelkét, aki megtanít az isteni fölség megrendült tiszteletére, és minden hamis félelmünktől megszabadít minket.